keddi öröm

Kedden eléggé feszült voltam, ugyanis SPSS-ből írtam zárthelyit az egyetemen, ráadásul du. 4-től fél6-ig, úgyhogy volt idő idegeskedni. Az eredményt még nem tudom, de hazafelé jóleső fáradtság kíséretében jöttem.
A Mikszáth téren láttam egy tétlenül álló, sarkait mindig újabb 90 fokban elforgató férfit, egy hippi, de azért vállalható kerek formájú szemüvegkerettel, rögtön gondoltam, hogy külföldi. Már el is képzeltem, hogy ő is biztosan a Múzeumhoz szeretne eljutni. Úgy éreztem, most jött el az én időm, és korábbi reakcióimmal ellentétben, megálltam és megkérdeztem, miben segíthetek. Jó, hogy egy ideig kereste az utcát a térképén, ahova menni szeretett volna, mert volt időm feldolgozni a saját bátorságomat. Kiderült, hogy nem is Múzeumba, hanem egy templomba akart menni, épp arrafelé, amerre én mentem. Mondtam neki, hogy tartson velem. A következő pillanatban megkérdezte, hogy beszélek-e franciául.
Ezt nem tudom, miért kérdezte, azért, mert nem értette az angolomat, vagy azért, mert nem nagyon szeretett volna angolul beszélni. :D
Úgyhogy hál' Istennek franciául folytattuk a beszélgetést, ráadásul őszintének tűnő dicséretet kaptam a francia nyelvtudásom miatt. Már ezért megérte megállni!